3. Fejezet, Annie-vel

3nap telt el azóta hogy láttam. Azt hiszem hiányzik mondta egy hang a fejemben. Mi? Hisz alig ismered, egy vadidegen nem hiányozhat válaszolt erre a második. És akkor mi van? kérdezte az első. Na állj! Nem vagyok skizofrén, akkor meg miért válaszolok magamnak gondolatban?

- Úristen. – sóhajtottam a szobámban ülve. Mióta találkoztam Harryvel nem értem mit érzek. Hiányzik, érzem hogy érzek iránta valamit de nem tudom mit.

- Ajj már!- üvöltöttem a rózsaszín szőrös párnámba majd a falhoz csaptam, mire a telefonom leesett az asztalról. Elkezdett rezegni. Azt hittem valami baja van de mikor felvettem a földről megláttam hogy Annie hív.(a legjobb barátnőm)

- Heyheyhey! Na mi a helyzet? Rég láttalak. – csicseregte azon a „vidámlányvagyok” hangján.

- Igazából semmi vagyis valami. Na jó minden. – hallottam hogy mondtam valait de gondolatban máshol jártam. Remélem értelmes dolgot mondtam.

- Úúú mesélj! – kérte Annie – Nem, várj átugrok hozzátok úgyis gondban vagyok a fizika házival. – mondta majd lecsapta a telefont. Nem telt el 10 perc, máris megérkezett párnával és egy táskával felszerelkezve.

- Rég tartottunk pizsi bulit. – mosolygott majd előkapott egy CD-t – És nézd mit hoztam. – nyomta az orrom alá.

- Hé Annie!

- Mi van?

- Nem akarsz bejönni?

- Ja, de. – fölmentünk a szobámba és lecuccolt, de alighogy lerakta a táskáját megtámadta a hifit. Betette a CD-t mire egy fiúbanda kezdett énekelni.

- Ez mi? – kérdeztem.

- One Direction. Jó mi? Én imádom és képzeld el nemsokára kijön a második lemezük a Take me home…- és mondta és mondta én meg csak hallgattam hogy mennyit tud beszélni. Esküszöm ha eltalálná a hangokat jobb énekes lenne belőle mint Taylor Swift. Ugyanis csak óriási tüdővel lehet ilyen sokat beszélni.

- Jó jó, értem a One Direction király és Niall még királyabb. – mondtam.

Tényleg szóval most mesélhetsz. Miért is tűntél el az utóbbi időben?- kérdezte szemöldök felvonva.

És elkezdtem mesélni. Mindent: azt hogy olyan zöld szeme van hogy rögtön elsüllyedek benne ahogy belenézek egészen addig hogy haza kísért és megpuszilt.

- Azigen. Amúgy olyan ismerősnek tűnik ez a fiú. Mármint ahogy leírtad. Hmmm…- tűnődött de nem sokáig mert újabb szám harsant fel a hangszórókból mire felkapta a legelső tárgyat ami a keze ügyébe akadt: a fehér plüss nyulam.

- It’s not me, it’s not you there’s a reason I’m just...- énekelte. Észre vettem hogy fordítva tartja a nyulat.

- Legalább fordítsd meg! – tátogtam mire kitört belőle a nevetés.

Egy nyúl hátsó felének énekeltem! – nevetett.

- Most meg egy párnába fogsz. – mondtam. Felkaptam egy párnát.

- Mi? Én nem is énekle…- kezdte mire én az arcába vágtam a párnát. Párna csatázni kezdtünk. Végül kócosan, tollpihékkel a hajunkban összerogytunk. Most vettem észre hogy a bátyám végig az ajtóba állt és most megtapsolt minket és elsétált gondolom a konyhába. Megszólalt a telefonom. Harry hív. A szívem azon nyomban ütni kezdte a bordáimat.

2. Fejezet, Furcsa nap de kit érdekel,

*** Ellie szemszöge***

Abban a pillanatban ahogy beléptem az ajtónkon, elszakadt a cipőm. Anya hallva a szakadás sercegő hangját odarohant hozzám .

-          Még csak most kezdődött el az iskola és máris elszakadt a cipőd?Miért nem tudsz jobban vigyázni  a dolgaidra. – sopánkodott majd a kezembe nyomott egy kis pénzt. Tudta jól hogy ez az utolsó cipőm, - Menj és vegyél egy újat. Most mennem kell dolgozni. – mondta és elviharzott.

Gondoltam hogy nem úszom meg az iskola kezdést gondok nélkül.Átöltöztem valami lazába,

  ledobtam hát a cuccomat és elmentem a Forever  21- ba. Körül néztem és rögtön megakadt a szemem egy cipőn.

 Felpróbáktam és a 39-es lett jó. Megfordultam hogy a pénztárhoz menjek, de beleütköztem valamibe vagyis valakibe.

Egy zöld szempár nézett le rám.

-          Bocsi…- jobban megnéztem hogy ki az: Harry. – Hé, te meg mit keresel itt? – kapcsoltam.

-          Láttalak az utcán és utánad jöttem. Mit csinálsz? – felemeltem a cipőt. – Csak nem cipőt veszel?

-          Nagyon jó megállapítás!- dicsértem meg a nyilvánvalót. Elnéztem a pénztár felé hátha veszi az adást.

-           Arrébb álljak?- kérdezte.

-          Légy szíves- elmentem fizetni és kiléptünk az utcára. - Merre mész?

-          Épp ezt akartam én is kérdezni mert mehetnénk együtt is .- ajánlkozott. Ekkor a hasam akkorát kordult hogy szerintem fél London hallotta. - Vagy mehetnénk enni is. Tudok egy jó helyet.

Elindultunk végig a kanyargós utcán. Beszélgettünk, viccelődtünk és mikor megbotlottam ő elkapott. A gödör fürtjeit most egy sapka fogta fel így nem láthattam ahogy az arcát söprik. D elképzeltem és jól nézett ki. egy kedves kis étterembe mentünk be. Eddig még semmi baj sem lett volna csakhogy elkezdtek lányok szálingózni az étterembe. Egyre többen és nem értettem miért bámulnak.

-Khmm… most kimegyek a mosdóba. - állt fel Harry.

***Harry szemszöge***

Ahogy a mosdóba értem felhívtam Zaynt:

-Hello.Hol vagytok?

A Big Bennél.

 -Légyszi írd ki Twitterre hogy ott sétáltok.-kértem.

-Hóhó Harry, mi van? Minek? Azt akarod hogy szétszedjenek a rajongók?- értetlenkedett. A háttérben röhögés vagy röfögés? Biztos Louis az. Gondolatban máris nevettem. -Addigra menjetek el onnan.

-Hát jól van. – Válaszolt.

- Az adósod vagyok.

- Az biztos haver. - mondta Zayn majd letette. Vettem egy nagy levegőt és kisétáltam.

*** Ellie szemszöge***

A lányok még mindig néztek. Egyszercsak az egyik felkapja a telefonját és az kiabálja a többieknek :

-          A Big Bennél vannak!- és mind kiszaladt. Ezt egy kicsit se értettem de visszajött Harry és már el is tűnt ez a gondolat.  Fizettünk és elindultunk. Elkezdett sötétedni. Nem is gondoltam volna hogy ilyen hideg van. Harry szó nélkül rám terítette a pulcsiját.

-          Köszi. - motyogtam és lassan haza sétáltunk de nem épp csöndben. Az egész utca zengett tőlünk. Az ajtónkhoz érve visszaadtam a pulcsiját és megköszöntem.

-          Jól éreztem magam. Találkozunk máskor is?-kérdezte mosolyogva. Imádom a mosolyát de nem adom olyan könnyen magam.Egy nő ne ugorjon rögtön a fiúk lába elé. Kinyitottam az ajtót beléptem és küldtem neki egy puszit és így szóltam:

-          Lehetséges. - mosolyogtam. Éreztem. Lassan becsuktam az ajtót. Aztán az ablakból néztem ahogy távolodik…(folyt. köv.)

And live while we're young...

1. fejezet, Új élet

Sírtam. Elvégre miért ne sírhatnék? A könnyeim szinte égették az arcom. Fáj de nem tehettem mást. Minden egyes könnycsepp után nyugodtabb lettem. A gondolataim már nem cikáztak őrjöngő villámok módjára. Majdnem teljesen nyugodt voltam. Vagy elkeseredett? Ki tudja?
     Mikor kijöttem ide ( a világ végére ahogy a barátaim nevezik) a sárga,száza füvű elhagyatott játszótérre, legszívesebben tomboltam volna. Toporzékolva, üvöltve, sírva. De nem. Én lerogytam ide és már vagy negyed órája folyamatosan bőgök. A szél közben egyre hevesebben, hidegebben fújt. Egy nyár végi  délutánhoz képest hűvös volt.
     A legtöbb ember világrengető okok miatt jött volna ki ide, de én nem. Egyszerűen kikészültem. Ugyan mitől készülhet ki egy tizenhat éves lány akinek semmi dolga a világon. Hahh! Mondjuk úgy minden összejött: a család veszekedésektől kezdve a suliig. Már túl sok volt ez nekem. Otthon bejelentettem hogy 1 óra múlva jövök. Eljöttem ide kisírtam a szemem de valahogy mégse visznek haza a lábaim. Egyre csak néztem a vihar közeledtét. Néztem, néztem, nézte....
    Hangok, valaki jön. Egy tizenéves fiú bukkant elő a bokrok mögül, azt hiszem meglátott. De ide csak az emósok meg a  drogosok jönnek.
- Bárki is vagy ne gyere közelebb!- mondtam nem kis félelemmel a hangomban.
- Nyugi, békével jöttem. - szólt a felém közeledő alak. Göndör, barna hajába kapott a szél és még ezen a kései órán(18:44) is elég elegánsnak tűnt:szürke zakó alá egy világoskék inget vett,fekete farmer és egy fehér converse volt rajta.( Hmmm, nem is olyan rossz,gondoltam.) Közelebb jött.
- Leülhetek? - kérdezte mire bólintottam. Leült mellém a másik hintába. Gyönyörű fűzöld szemében szomorúság bujkált. Mintha sírt volna. Általában elég félénk vagyok de ma? Ma már semmi nem érdekelt. Fel akartam rúgni minden szabályt. Mostantól egy célom volt: boldognak lenni, bárhogy. Tehát megkérdeztem:
- Mit keresel itt? – jó talán elég durván hangozhatott. Remélem nem. Rám nézett a zöld szemeivel. És én mondhatni elolvadtam, pedig elég kemény lány vagyok. Ilyen még sosem történt, de valamit valamiért. Új élet, új szabályok.
- Tudod… eléggé kiborítottak. - szünet-  És te?
- Dettó. – nagy bátorság nagy bátorság mondogattam mert folytatni akartam a beszélgetést. – Szóvalhányévesvagy? – hadartam egy szuszra. Kicsit furcsán nézett rám, de azt hiszem megértette a kérdésem.
- A nevem nem érdekel?- kérdezte mosolyogva. Szomorkásan ugyan de mososlyogva.
- De.
- Először mondd meg a tiéd, amúgy 18 múltam februárban.
- Én 16 vagyok. - egy bólintással nyugtázta. Egyszeriben eleredt az eső.
- Gyere! – mondtam és bár remegtek a lábaim mint a nyárfalevél megfogtam a kezét és elkezdtünk futni eg y mászóka alá. Most már mosolygott. Fogalmam sincs min de nem az a lényeg. Meglátta a zene lejátszómat.
- Milyen zenét hallgatsz?
- Paramore-t. – erre felvonta az egyik szemöldökét.
- Ez komoly?- kérdezte.
- Most miért? Te mit hallgatsz?- érdeklődtem már én is mosolyogva. A rossz kedvemet mintha elfújták volna.
- Ööö ... Elvis Presley,Coldplay. – mondta mire nevetésben törtem ki. Ezután már viccelődve beszélgettünk tovább. Egy idő után a szűnni nem akaró esőre nézett.
- Úgy látom nem akar elállni. Messze laksz?
- Egész közel. Miért?
- Hazakísérlek. - vonta meg a vállát és megfogta a kapucnimat majd a fejemre tette. A házunkhoz vezető utat kézen fogva(!) futólépésben tettük meg.
- Van nálad telefon?- bólintottam- Elkérhetem?- Valamit pötyögött rajta majd visszaadta.
- Ez egy telefonszám. – mondtam igencsak meglepődve.
- Jól látod. Az enyém.- válaszolta.
- De nevet nem írtál.
- Harry.- beírtam. Felnéztem rá, (mivel én 169 cm vagyok ő meg legalább 180) abba a csodálatos zöld szempárba. Ő is engem nézett. Elmosolyodott. Szerintem egészen reggelig egymást bámultuk volna ha meg nem puszil az arcomon. Egyre csak az járt a fejemben:úristenúristenúristen. Észveszejtően mosolyogva hátrébb lépett és intett:
- Majd hívlak.
Bementem a házba. Ezután már az sem érdekelt hogy apa ordibált velem hogy miért jöttem ilyen későn meg ilyenek. Igazából a felét sem hallottam. Egyszerűen boldog voltam és boldogan aludtam el. Becsuktam a szemem és a gödröcskés mosolya jutott eszembe. Zöld szempár és egy 7 betűs szó.  (folyt. köv.)